Szombaton úgy határoztam, hogy elmegyek vasárnap egyedül egyet kirándulni. Nem akartam a Szász Svájcba menni, mert azzal meg akarom várni Fruzsit. Ezért nekiálltam egyéb lehetőség után nézni.

Némi nézelődés után rájöttem, hogy Saxonnak is van legmagasabb pontja. Hát ez után nemigazán sikerült beérnem kisebbel. Igaz, nem magas hely, csak 1215 méter, de így is 200 méterrel magasabb, mint a Kékes. Az útvonal tervezésével elég sokat kűzdöttem, de végül meglett. 8-kor indulás Drezdából, 2 óra vonatút Cranzahl-ba, ahonnan kb. 14 km-re lehet a csúcs. 6kor indul az utolsó vonat vissza, szóval 8 órám van megtenni az utat oda-vissza. Kicsit tartok a 8 órás intervallumtól, de belevágok. Amíg egyedül, a saját tempómban megyek, addig meg tudom csinálni.

Reggel derül ki, hogy a drága gépem a budapesti időjárást mutatta és nem verőfényes napsütés lesz, hanem egész napos eső. Hát, gyönyörű. De mostmár nem állok meg. Hát akkor a kabátomban megyek, mert az vízálló. A táskámnak is van bugyija, hát legfeljebb majd ázom kicsit.

Ahogy ment a vonat felfele, egyre több helyen lehetett látni havas szántókat, háztetőket. El is gondolkoztam rajta, hogy igazából lehet, hogy Drezda délen van! És azért esik olyan sokat az eső, mert igazából ösz van. De ha kicsit előre rohanunk a vonattal, föl a hegyekbe, ott már megérkezett a tél.Tájkép az árilisi télről. Így néztek ki a tájak errefele. Az alattunk fekvő falu Cranzahl

Mikor beértem az állomásra, kedves kis gőzmozdony fogadott minket. Érdekes volt, hogy a nagy meg a kis vonat ugyan arra az állomásra érkezett be. Már amennyire a nagy nagy volt, mert egy darab olyan vagonból állt, mint ami Esztergomba közlekedik és a vasúti átkelőinek is össz-vissz egy tábla volt a biztosítása.
Amúgy érdekes, hogy itt még használják ipari célra is a kisvasutat. Az állomáson állt egy kis faszállító kocsi is jól megrakodva a rakományával.

A kis gőzmozdony, mely várt minket az állomáson. Büszkén sípol a nyalogátkelő előtt, amin épp én óhajtok átmenni. Ha felszálltam volna a vonatra, egész a hegy lábáig vihetett volna. De erre már nem szól a diákjegyem, így hát gyaloglok.

A hó egyre nagyobb ahogy megyek felfele. Kicsit tartok tőle, hogy meddig fogja a futócipőm bírni beázás nélkül. Mi tagadás, nem télitúrára terveztem. A ruházatom miatt is aggódtam kicsit, de azzal nem volt gond. Még a kabátomat is levettem, mert abban melegem volt. Amúgy később, a hegy lábánál találtam egy hőmérőt, ami -3 °C-ot mutatott, szóval nagy fagy nem volt.

 Az útvonalról még tegnap az interneten kerestem térképeket, amiket gondosan befotóztam, de nem sok hasznát vettem nekik. Kb. csak az elindulásnál segítettek. A túrista táblák alapján igyekszem kitalálni, hogy merre is kéne mennem. A nokia offline térképemmel pedig ellenőrzöm, hogy jó irányba haladok-e egyáltalán. Később kiderül, hogy feltehetőleg a kéket kéne végig követnem, bár ez is bizonytalan.

Kis pihenő az út mentén. Útközben egészen gyakran találkoztam ilyenekkel. A németek 5 km-ként leraktak egy ilyet egy-egy elágazáshoz. Nekem végülis jól jött, mert így volt száraz hely, ahova le tudtam ülni pihenni.

Idővel eleredt a hó is. Így végül az időjárással ne volt gond, a hótól nem fogok bőrig ázni. Felőlem Drezdában esshet akármennyi eső, én itt csak gyönyörű havazást kapok.
Amúgy elég változáéony időm volt. A hózápor és a napsütés folyamatosan váltogatták egymást.

Így néztem ki havazás idején. Nem akartam, hogy a hó beleolvadjon a hajamba, negogy megfázzak. Sapkám viszont nem volt, a kapucnis kabátomban pedig melegem volt. Így a sálamat raktam a fejemre, majd tekertem a nyakam köré. Végül nem fáztam meg :)

Mivel nem annyira tudtam, hogy merre kell menni, így néha elég sajátos utakon jártam. Esetenként még szűz hóban is sétáltam. Mikor már egészen megbítam a kék jelzésben, letért arról a széles útról, amin addig mentem és egy egészen kis, vadregényes csapásra tért rá.

Ilyen úton vitt a jelzés. Sokszor nehéz kérdés vot, hogy most a járt utat válasszam, vagy a jelzést kövessem

Az utam során rendszeresan találkoztam olyan táblával, hogy | Toska Bank  -> | Én meg folyamatosan aggódtam, hogy nehogy elvigyen engem valami hülye településre egy értelmetlen bankoz. Végül kiderült, hogy ezt a helyet nevezik Toska Baknak:

A vadregényes ösvényen kb 50 métert kellett megtenni eddig a helyig, aztán vissszament a főütra. Gondolom azért nem vezetett ide nyom, mert a helyieket nem nagyon izgatja, túrázni meg csak én jövök ilyen időben. Máig nem tudom, hogy miért Toska Bank a hely neve, de nem is bánom.

A padról szép kilátás volt, alatta pedig kis sziklák álltak. Azokon kis faragott állatkák pihentek. A zavaró Toska Bankból kedves kis nyugodt, békés hely lett.

Ebben a fura időjárásban az volt a leggyönyörűbb, mikor a friss zöld hajtások találkoztak a hóval. Ahogy az élénkzöld növények világítottak a hóból.

Friss, zöld fű virít ki a hóból a fenyőerdő alján. A háttérben a narancsos levelekkel még az ősz is megjelenik.

Hasonló témájú kép friss fenyő hajtással. A kép egy bánya szélén készült, ahonnan igen szép kilátás volt a környező havas tájra.

Ebéd időben megpihentem egy út széli viskóban. Épp át is vészeltem ott egy hózáport. Megettem az elemózsiám egy részét és éveztem a havazás különleges, békés csöndjét. Nem sok emberrel találkoztam az úton. Csak a nyomokból tudtam, hogy más is jár arra. De abból is csak 2-3 pár volt. Állatot sem láttam, csak két madarat egész végig. Egészen magamban lehettem a békés természettel.

Káki nézi a havazást a viskó könyöklőjéről. Azért ő természetesen velem tartott, szóval nem voltam teljesen egyedül. Még nem sok havat látott, szóval számára egészen különleges volt az út.

Mikor haladtunk, akkor is keményen ment elöl és törte a szűz havat. Nem riadt vissza semmitől.

Végül elértem a hegy lábához. De onnan még 3 km-t ígértek a túrista utak, én meg kezdtem kicsit zavarba jönni a szűkös határidőm miatt. Mivel Fichtelberg helyi síparadicsomnak számít, ezért szerencsére találtam rövidebb utat. Úgy határoztam, hogy nekivágok a sípályának. Nem feltétlen a legjobb ötlet volt, mert habár eddig a cipőm elég jól bírta a havat, a pályán lévő mély, szűz hó totál eláztatta. Ezen felül, habár a talaj teljesen hóval volt fedve, alatta nem volt fagyott. Így a pocsolyák, mocsarak megmaradtak alatta és tökéletes csapdát állítottak, hiszen a hó ugyan olyan volt rajtuk, mint máshol. Egy ilyenbe sikerült is belelépnem jó mélyen, ami megadta a kegyelemdöfést a jobb cipőmnek.

Fölfele a sípályán. Két síléc nyom volt rajta, tehát egyesek azért megpróbálkoztak a síeléssel. Igyekeztem azokon sétálni, hogy kevésbé merüljek el az időnként 30 cm-es hóban, de nem sokat segített. Nem tudom, hogy jelentősen gyorsabb voltam-e ezen az úton, mintha a kerülő túrista utat választottam volna, de az biztos, hogy ez izgalmasabb volt.

Végül felértem a csúcsra. A tápsabbik nép autóval érkezett, de azért volt 1-2 nyom ott ahonnan én jöttem, szóval vannak még más kemény legények is.

A hegy tetején lévő menedékház, ami hotelként és étteremként funcionál.

A felvonók nem működtek, de a lanofka igen. Habár ezt sem vitték túlzába, ez az egyetlen kocsi amit láttam az ottlétem alatt.

Sikerült megérkeznem! 1215 méter, Szászország legmagasabb csúcsa, 200 méterrel a Kékes fölött.

Hazai csúcscsoki Kriszti jóvoltából. (Eddig tartogattam :), jelentem finom volt )

Miután pihentem, elvonult az éppen aktuális hóvihar, így csináltam pár képet a tájról. Azok a hegyek már Csehországhoz tartoznak, merthogy a hegy lábánál lévő Oberwiesethal település után már a határ van.

Nem sokat voltam fönt, kb. fél órát, utána elindultam visszafele, mert siettem a vonathoz. Lefele még határozottam útvonalat választottam. Mivel most a gravítáció velem van, így teret adtam neki és a felvonó alatt szaladtam le a hegyről, így pillanatok alatt leérve. Még a legvége előtt csináltam egy képet, amit máskor nem valószínű, hogy meg tudtam volna csinálni:

Fotó a felvonó egy oszlopának tetejéről. Oké, csak egy kis tárcsás felvonó, de hát ha erre vezetett az utam, akkor csak erre tudtam felmászni.

Visszafele jelentős tempóval haladtam, habár volt időm. Azért mikor már erőst fájtak a lábaim, leültem pihenni. Szerencsére előrelátó voltam és hoztam magammal bőséges élelmet, így mindig volt mivel pótolni az elhasznált energiát.

Káki barátkozik legújabb ismerősével egy pihenőnél, a Gumimacival. Büszke rá, hogy nagyobb egy medvénél és végre nem ő a pici. Végül nem tartott sokáig a barátság, mert arra jutott, hogy mégiscsak jobb megenni.

Visszafele nem ugyanazon az úton jöttem, mint amin odafele, így új érdekességekre bukkanhattam. Az alábbi hely nem tudom, hogy pontosan mi lehet, valami lábáztató, ami nyáron lehet, hogy vonzóbb, mint most. Elég sok helyen ki volt írva valami az ivóvízzel kapcsolatban patakokhoz, szóval azthiszem, hogy itt elég jóféle víz van, gondolom e miatt van ez a kis Spa is.

Lábfürdő az erdő közepén. Ezek a németek lehet, hogy tudnak élni?

Habár azt gondoltam, hogy itt az ősz, meg a tél, amikor megláttam a fürdő utáni patakot, elfogadtam, hogy tényleg itt a tavasz, csak egy kicsit bizonytalan még:

A kép sajnos nem adja vissza, te a friss növényzet az olvadozó hóval és a patak vidám csobogásával gyönyörű volt. Ritkán látni ilyen szépet.

Féltávhoz érve visszafele még egy utolsó pillantást vethettem a csúcsra. Elköszöntem tőle és meg sem álltam az Cranzahl állomásog.

A csúcs Kretscham-Rothensehma településről.

A visszaúton fokozatosan elfogyott a hó és visszatértem a tavaszba. Azokon az utakon is, amiken odafele még hó volt, már csak az olvadék csordogált. Én pedig, habár időm volt, mert elég gyors voltam, de szakadatlanul mentem előre, mert úgy voltam vele, hogy inkább pihenek majd az állomáson, mint hogy sietnem kelljen majd a vonatért.

Mire visszaértem Cranzahlba a hó már teljesen elolvadt. Ellenben a szél veszettül fújt, szóval melegem az nem volt.

Végül egy órával korábban értem a élállomáshoz. Még elszenvedtem magamat a templomig, ami oly kedvesen harangozott nekem, mikor elindultam, de sajnos zárva volt. Nem baj.
Visszavánszorogtam az állomásra és leroskadtam a padra. A büfét kezelő személyzet vetett rám egy fura pillantást, majd nem foglalkoztak velem.
Annyira fájtak a lábaim, hogy a felállás is komoly erőfeszítésbe került. A lépcsőzésről nem is beszélve, mert első sorban a comjaim haltak el. De mivel jó korán ideértem, volt időm rendesen lenyújtani még a vonat előtt. Ez jelentősen segített az állapotomon, bár így is érzem még ma is egyes mozdulatoknál a lábam.

Azt kell mondjam, hogy ritkán van az embernek ilyen jó télu túrája. Pláne áprilisban. Nagyon örülök, hogy eljöttem, mert nagyon feltöltött és gyönyörű helyeket láthattam.