Lassan már haza is érek. Kicsit tartottam tőle, hogy hogyan fogok tudni aludni éjszaka, de nem volt belőle gond. Némi vergődés után megtaláltam azt a 2-3 pozíciót, amiket váltogatva egész jól át tudtam aludni az éjszakát.
Mikor fölszálltam a vonatra, fel sem fogtam igazán, hogy mi történik. Megvan a helyem, leülök. Szépen elrendezkedem. A vonat tele van, mindenki utazik a hosszúhétvégén. Kicsit rendezkedem, elkezdek olvasni. Írnék haza, hogy elindultam, de a drága telefonom nem fog mostanság térerőt. Mindegy, tudnak minden fontos informáiót a vonatomról.

Már egy órája utazunk. Húha, hát akkor ez már Csehország! És akkor kezdtem el érezni, hogy hát én otthagytam Drezdát! Pedig én szeretem azt a helyet. Ha ránézek a térképére, ismerős. Emlékek kötnek hozzá, élmények. Milyen jó is nekem ott!
Már csak ezért érdemes volt utazni. Hogy ezt megérezhessem. Hogy mindent összevéve jó nekem ott. Néha irtó fárasztó, de jó. Van egy saját szobám, ismerősök a folyosóról, rendes szomszéd, évfolyamtársak, érdekes órák, stb.
Már épp kezdtem belejönni mindenbe, amikor hazajövök. Reflexszerűen állok meg a szobám előtt. Rutinos az, hogy főzök magamra és egy koliban lakom. Kezd kialakulni a napi rutinom. Lassan már az órarendem is összeáll.
Az angol is kezd menni. Mert az biza nagyon nem egyszerű. Egyrészt folyamatosan koncentrálni, hogy megértsed a másikat. Másrészt mindenkinek megvan a maga akcentusa. Hát az a leggyönyörűbb. Egy csopotban a világ minden pontjáról, mindenki angolul beszél, de mindenki a maga módján. És akkor azt értsed meg.
De mostmár alakul. Nem jelent nagy erőfeszítést, ha valakivel kettesben kell beszélgetnem. Gyorsan ráhangolódom az akcentusára és gyakran még gondolkodnom sem kell, hogy mit mond,vagy én mit mondok, egyből jön.
Sokkal nehezebb a társaság. Eleinte amikor társaságban beszélgettünk, semmit nem értettem a többiekből. Ekkor nem felém, hanem midenki fele fordulva beszélnek, nem tudok visszakérdezni és persze mindenki más akcentussal beszél. Ez kemény!
De szerda este megvalósult az is, hogy ezt megértsem! És nagyon jó volt. Évfolyamtársak áthívtak fondüzni. Csak szűk körben, összesen 6an voltunk. Persze mindenki máshonnan. (Kanada, Szerbia, India, Görögország, Csehország meg én - Kelet-Európát elég jól képviseltük :) ) És úgy tudtam beszélgetni velük, hogy értettem amit mondanak, hozzá tudtam szólni a témához, tudtam poénkodni és tényleg jól érezni magamat velük. Talán az első este volt amikor nem azt éreztem, hogy hát ez jó lenne a haverjaimmal akikkel el tudok baromkodni, csak hát itt nem tudok beszélni, hanem igenis, tudtam beszélni és jól érezni magam!
Persze amikor fáradtam nagyon kellett koncentrálnom a beszélgetésre, hogy megértsem, ami mégjobban lefárasztott. De ha odafigyeltem, akkor megértettem.
Az órán is lassan kezdek angolul jegyzetelgeni. Ami mondjuk azt jelenti, hogy a jegyzetem kicsit több, mint fele angol. Ami azért fontos, mert ha magyarul írok, akkor közben teljesen esélytelen, hogy figyeljek a tanárra, aki angolul beszél.
Szóval jövök haza. De szívesen megyek majd vissza is. Nem búsulok nagyon, mert habár most ezeket otthagytam, lesz még időm bőven megélni őket. Ha a többi hét is olyan hosszú lesz, mint ez az elmúlt három, akkor nagyon sok időt fogok ott tölteni.
Örülök kis hazámnak is. Boldogított az első magyar szó amit hallottam a vonaton. Aztán amikor már 20 perce telefonált én meg aludni akartam volna, akkor nem voltam olyan boldog, de hát ez van.
Jó látni az ismerős márkákat is. A budapesti sárga villamost (Merthogy Dezdában is sárga). Meg érezni, hogy itthon vagyok. Hiába jó külföldön, a szívem mégiscsak idehúz. Én itt vagyok otthon.