Már két napja net nélkül. Hiába. Próbálok a nyomára bukkanni, minden sűrűbe bemenni, minden követ megmozgatni, de semmi. Elérhetetlennek látszik. Azt ígérik csütörtöktől lesz. De ki bírja addig? Azt mondják az ember legfeljebb négy napig tud net nélkül élni. Nekem a csütörtök lesz a negyedik napom. Valyon kihúzom odáig?
Talán segít, hogy néha-néha egy pillanatra kapok egy kis netet. Habár ez épp csak arra jó, hogy elhúzzák előttem a mézesmadzagot. Azt láthatom, hogy írtak nekem messengeren de hogy ki és mit azt már nem.
De lassan hozzászokik ehhez az ember. Beáll az általános közöny. Elengedi, hogy kapott-e üzeneteket és hogy mi a szalagcím az Indexen. Lassan elállatiasodik. Visszatér az ösztöni hús-vér világba és rájön, hogy ott van ahol és nem máshol ahova az internet csodája repítheti.

Talán nem is fogok meghalni 4 nap internet nélküli élet után. Talán csak annyira civilizálatlanná válok, hogy visszatérek egy korábbi, internet nélküli, ösztönös, hús-vér világba. Már nem fog foglalkoztatni az email. Csak megyek a magam valójában, okostelefon nélkül. Valyon visszafordítható ez a folyamat? Ha két hét után valaki leültet és rámköti az internetet akkor lehetek még ember? Be fogok tudni jelentkeni a facebookon? Ha igen, akkor mikortól visszafordíthatatlan? Mikor jutok el addig a végstádiumig amikor, ha képernyőt is raknak elém én csak üveges szemmel nézek és nem értem, hogy mit akarnak tőlem? Van még esélyem?

Habár nem ez a gondolatmenet foglalkoztatott egész nap, de net nélkül élni valóban nem egyszerű. Nem tudok utánanézni az eseményeknek, amiket szórólapokkal hirdetnek az erasmusosoknak. Nem tudom megnézni hol egy jó teaház vagy egy papír-írószer bolt. De ami a legnehezebb, nem tudok kommunikálni az otthoniakkal. Itt vagyok. Egyedül. Ha bármi van, nekem kell megoldani. Nincs segítség. Nem kérhetem ki más véleményét egy-egy döntésnél. És ez nagyon nehéz.
Valóban, egyre jobban megismerem magam. Kitör belőlem, hogy mennyire fontos számomra az, hogy legyen mellettem valaki. Fontos az, hogy megerősítsen, hogy fordulhassak hozzá amikor nem tudok dönteni, hogy segítséget kérhessek tőle mert már 10 perce nem találom a kulcsomat ami az előbb még a kezemben volt és emiatt már tiszta ideg vagyok. De fontos azért is, mert más miatt sokkal szívesebben csinálok meg dolgokat. Ha lenne valaki akire főzök, sokkal szívesebben csinálnék komplett vacsorát. És sokkal jobban figyelnék arra is, hogy rendszeresen egyek. Így ezek is nehezebben mennek.
Megtapasztalhatom azt is, hogy milyen fontos, hogy tudjam mi fog történni. Hogy előre lássak. Hogy ne csúszhasson ki a lábam alól a talaj. Ha már csak egy lépéssel járok előre, máris jön az aggodalom. Mi lesz ez után? És megpróbálhatok ennek az érzésnek a méylére ásni, de az is veszélyeket hordot. Ha elkezdek a lelkemben turkálni, hogy jobban legyek, mivan ha rosszul leszek, összeomlok? Itt, egyedül. Hát akkor már igazán végem! No ez nehéz.
Ami az érdekes az egészben, hogy mégis minden rendben halad. Eddig mindent sikerült elintéznem amit akartam. Megvannak a papirok, bevásároltam, hallottam az erasmusos partykról és még simerőseim is vannak. Mi kell még? De hát mégsem egyszerű. A magány, a magamra utatlság és az elhagyatottság rézése nehéz. Még ezeket a fránya üzeneteket sem tudom elküldeni.
De kitartás! Harcolunk! Nem adjuk fel, megyünk előre. Lehet, hogy néha nehéz érzéseim vannak, de ha visszanézek a napomra, akkor azt láthatom, hogy ma is jó napot zártam. Persze, ha belegondolok, hogy hogyan fogok egyetem kezdésig még 5 napot jól csinálni, összeomlás nélkül, akkor megjiedek. De nem szabad ilyenekkel foglalkozni! Már van elképzelésem arról, hogy mit csinálok holnap és ez a lényeg! A többi fölösleges badarság. Amúgy is, mitől omlanék össze? Igazából ahhoz képest, hogy mennyi időm van, alig van dolgom. Csak megoldom valahogy.
Persze valahol pont ez a nehéz. Hogy sok az időm és nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Nem tudok csak szabadon pihenni, vagy chillezni valahol. Mert akkor jönnek a gondolatok. Meg kell tanulnom elengedni magamat. Beosztani az időmet és szabadon, jól gazdálkodni vele. Amikor pihenek akkor pihenjek és amikor dolgozom akkor dolgozzak. Hát, hajrá!
Brace yourselves, Dresden is coming!